|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 29 találat | lapozás: 1-29 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Verde, Ilie 1990. november 16.A Demokrata Munkapárt nov. 16-án Bukarestben tartott országos ülésén megjelentek az RKP hajdani aktivistái, Ilie Verdet és mások. Arról döntöttek, hogy új pártot hoznak létre, a Szocialista Munkapártot, ezzel egyesítve a Demokrata Munkapártot és a Román Kommunista Pártot. /Szabadság (Kolozsvár), nov. 20./ Az Irányító Bizottság elnöke Ilie Verdet, Ceausescu egykori munkatársa lett. /MTI/1991. augusztus 10.Első országos kongresszusát tartotta Bukarestben a Szocialista Munkapárt, élén Ilie Verdet-cel. Ez a párt a Román Kommunista Párt utóda. A Szocialista Munkapártot 1990 novemberében alakították meg. Verdet az 1970-es években, a Ceuasescu-rendszerben miniszterelnök volt. /MTI/1992. augusztus 27.Ilie Verdet, a Szocialista Munkapárt elnöke felkérte Adrian Paunescut, Ceausescu régi propagandistáját, hogy legyen a párt szenátorjelöltje. Paunescu elfogadta a felkérést, azzal a feltétellel, hogy ő legyen az első szenátor-jelölt a volt kommunisták pártjának Dolj megyei listáján. /Romania Libera (Bukarest), aug. 27., MTI/1993. március 14.Az Ilie Verdet vezette Szocialista Munkáspárt és a magyarországi Munkáspárt /előző nevén: MSZMP, élén Thürmer Gyula pártelnökkel/ képviselői márc. 14-én megbeszélést folytattak Romániában, Félixfürdőn. /Cs. G., Bukarest: Kapcsolatfelvétel Thürmer és román testvérpártja között. = Magyar Nemzet, márc. 16./1993. július 15.Fazekas János, aki Ceausescu idején egy ideig miniszterelnök-helyettes volt, majd a magyarság melletti kiállása miatt kegyvesztett lett, 1989 után az Ilie Verdet vezette Szocialista Munkapárthoz csatlakozott, de annak magyarellenes állásfoglalásai miatt kilépett a pártból. Most a Romániai Humanista Pártba lépett be. /Fazekas János pártot vált. = Pesti Hírlap, júl. 15./1993. július 17.Júl. 17-én zárt ajtók mögött tanácskozott a Szocialista Munkapárt igazgatótanácsa. Ceausescu udvari költőjét, Paunescut alelnöknek választották. A párt távolodni akar a Vacaroiu-kormánytól, menekül a süllyedő hajóról. A párt elnöke, Ilie Verdet, Ceausescu volt miniszterelnöke is az előrehozott választásokat sürgette. /Gyarmath János: A Munkapárt menekül a süllyedő hajóról. = Magyar Nemzet, júl. 21./1994. január 6.A Szocialista Munkapárt ellenzi a NATO-hoz való csatlakozást, jelentette be a párt elnöke, Ilie Verdet, Ceausescu volt miniszterelnöke. /Magyar Hírlap, jan. 5./1994. május 13.Máj. 13-án Bukarestben Iliescu államfő és néhány baloldali politikus vendége volt Thürmer Gyula, a magyarországi Munkáspárt elnöke. Thürmer elégedetten beszélt a választásról: lehetőség van a magyar fejlődés demokratikus, baloldali korrekciójára. Sürgette a két ország közötti szerződést, hozzátéve, hogy a kisebbségek jogainak biztosításához "nem az autonómia az út, nem a területi autonómia az út." Thürmer elégedett volt a kommunistautód Szocialista Munkapárt vezetőjével, Ilie Verdet-cel történt megbeszélésivel. /Új Magyarország, máj. 14./1994. december 14.Targu Jiu városban újabb kommunista párt alakult, az RKP-94. Valószínűleg a kommunista utódpártból, az Ilie Verdet vezette Szocialista Munkapártból kizártak jönnek majd ebbe az új alakulatba. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 14./1994. december 21.Az 1989 decemberi eseményeket kivizsgáló parlamenti bizottság egyik tagja, Hosszú Zoltán szenátor nyilatkozott munkájukról. A bizottság vezetője Valentin Gabrielescu parasztpárti szenátor bagatellizálni akarja Tőkés László szerepét. Amikor Hosszú Zoltán kérdőre vonta ezért Gabrielescut, azt válaszolta: "ha igazatok is van, vajon jó-e ez a román népnek?" Ezért Hosszú Zoltán mellékjelentést ad ki, ebben kiemeli majd Tőkés László szerepét. - 1989. dec. 22-én a KB /Központi Bizottság/ épületében több kormány is alakult, például Ilie Verdeté, azonban hamarosan Iliescu vette kezébe a hatalmat. A lövöldözés ezen a napon délután 5 óra 20 perckor kezdődött, ekkor lépett életbe a terv. Erről az akcióról sokan még most sem mernek beszélni, hiszen el lehetne ítélni őket népirtásban való részvételért. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 21./1995. január 13.A Szocialista Munkapárt hét vezetője /három alelnök és négy titkár/ bejelentette, hogy lemondanak tisztségükről és kilépnek a pártból, esetleg új pártot alakítanak, amely megpróbálja egyesíteni a különböző pártokba szétszórt szocialista erőket. Ilie Verdet pártelnök és Adrian Paunescu kijelentették, hogy ez Tudor Mohora akciója. A kilépettek kijelentették, hogy megunták a Verdet-Paunescu páros diktatórikus vezetési stílusát. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 14-15., Magyar Nemzet, jan. 13./1995. január 20.Jan. 20-én aláírták a négypárti egyezményt, a kormányt támogató erők szövetségét: a kormánypárt, a Társadalmi Demokrácia Pártja és Funar Román Nemzeti Egységpártja mellett Corneliu Vadim Tudor Nagy-Románia Pártja, és Ceausescu volt miniszterelnöke, Ilie Verdet által vezetett Szocialista Munkapárt is bekapcsolódik a kormányzásba. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 21-22./ A négypárti egyezményről: Szabadság (Kolozsvár), jan. 20. -- A Demokratikus Konvenció szerint Románia az egyetlen európai ország, ahol a kormányban fasiszta jellegű erők vannak. /Magyar Hírlap, jan. 23./1995. december 11.Gheorghe Funar a vezető kormánypárt ellen intézett támadást, felelőssé téve azért, hogy elvetette a büntető törvénykönyv módosítását, ennek köszönhetően a magyarok kitűzhetik zászlójukat, énekelhetik himnuszukat. Funar a koalíció felmondásával fenyegetőzött. Ilie Verdet, a Szocialista Munkapárt elnöke szembehelyezkedett a kormány gazdaságpolitikájával. Pártja a NATO-val való egyezkedést veszélyesnek tartja. /Magyar Nemzet, dec. 11./1995. december 20.Fél éve alakult meg a Román Munkáspárt, amely a Román Kommunista Párt /RKP/ örökösének vallja magát, a párt elnöke Ion Cristian Niculae, aki tavaly fordított hátat Ilie Verdet és Paunescu Szocialista Munkapártjának. A Szocialista Munkapárt is üdvözletet intézett az új párt országos értekezletéhez, amelyen huszonkét megye 344 küldöttje vett részt. /Örökös jelszó. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 20./1996. március 18.Hivatalosan is megszakította a kormánykoalíciós együttműködést a fő kormánypárt, a Szociális Demokrácia Pártja és az Ilie Verdet által vezetett Szocialista Munkáspárt. A két pártelnök, Oliviu Gherman és Verdet márc. 16-án találkozott, ahol Verdet közölte a szakítást. /Kivált a kormányból a Szocialista Munkapárt. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 18./ A kormánykoalícióból előzőleg kivált Nagy-Románia Párt nyilvánosságra hozta "kormányzási villámstratégiáját", melynek célja az elnemzetlenítésnek, a románok kifosztásának megakadályozása. /Magyar Hírlap, márc. 18./ (1. old.)1996. október 14.Okt. 10-én a bukaresti Nemzeti Színházban ünnepelte alapításának 5. évfordulóját a kétnyelvű Együtt-Impreuna folyóirat, amelyet a Kulturális Minisztérium támogatásával adnak ki Bukarestben és jobbára propaganda-kiadványként terjesztenek. Az ünnepi esten Hajdu Győző olvasta fel Iliescu elnök üdvözletét, majd Gál Ferenc Oszkár, az "etnikailag vegyes családok", a vegyes házasságok támogatására létrehozott, a hatóságok által erőteljesen támogatott Armonia Alapítvány kezdeményezője beszámolt arról, hogy már 20 megyében vannak szervezetei, több tízezer vegyes család részvételével. Budapestről érkezett Baranyi Ferenc költő, aki verseit olvasta fel. Az ünnepi est sok román résztvevője között megjelent Ilie Verdet, a Szocialista Munkapárt elnöke is. /Együtt-Impreuna est Bukarestben. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 14./ Hajdu Győző főszerkesztő a diktatúra hűséges kiszolgálója volt.1997. január 13.Külügyminisztériumi közlés szerint febr. 1-jei hatállyal visszahívták posztjáról Ádám Erzsébet színésznőt a budapesti román kulturális központ igazgató-helyettesét. Ádám Erzsébet Hajdu Győző felesége. Hajdu az Ilie Verdet vezette Szocialista Munkapárt alelnöke, az RMDSZ elleni sajtókampányok aktív résztvevője. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 13./1997. szeptember 16.Szept. 16-án "csúcstalálkozó" volt a szocialisták székházában. Pár nappal korábban Ion Iliescu, a Társadalmi Demokrácia Pártja elnöke fenntartását hangoztatta az ilyen szövetséggel kapcsolatban, ennek ellenére pártját Adrian Nastase képviselte, a Szocialista Munkapártot Ilie Verdet, a Nagy-Románia Párt delegációját pedig Corneliu Vadim Tudor. A megbeszélésen pártszövetség létrehozásáról volt szó. - Olyan szövetség körvonalazódik, amely egyenesen a romániai magyarság megsemmisítését hirdeti meg. A jogállamnak nevezett Romániában meddig képesek elbagatellizálni a magyarellenes uszításokat. Az Antena 1 lett a módszeres magyarellenes kampány telephelye. Uszító kijelentésekben nincs hiány: a magyarokat, az RMDSZ-t egy-két nap alatt el kell intézni /C. V. Tudor/, lakhelyükről el kell űzni /Funar/.2001. március 22.Márc. 21-én, 76 éves korában elhunyt Ilie Verdet, a Szocialista Munkapárt tiszteletbeli elnöke. 1966-74-ben miniszterelnök-helyettesi, 1982-84-ben miniszterelnöki tisztséget töltött be, 1990-tól 2000. július 1-jéig a Szocialista Munkapárt elnökeként tevékenykedett. /Elhunyt Ilie Verdet. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 22./2003. október 21.Néhány hónapja jelent meg Gáll Ernő (1949-től 1989-ig a Babes-Bolyai Egyetem professzora, 1957-84 között a Korunk főszerkesztője) titkos naplójának első kötete az 1979- 1990 közötti évekből /Polis Kiadó, Kolozsvár/, következik majd a második kötet az 1990-2000 közti eseményekről. Gáll Ernő /sz. Nagyvárad, 1917/ az egyetemet a magyar időkben végezte be filozófia szakon, a hírhedt numerus clausus dacára. 1944-ben Buchenwaldba deportálták. 1945-49 között a kolozsvári Igazság főszerkesztője volt; 1949-től a Bolyai (majd Babes-Bolyai) marxizmus-leninizmus katedrájának professzora. 1957-től az újraindította Korunk folyóirat főszerkesztője volt 1984-es nyugdíjazásáig. 1989 után is aktív közéleti férfi, sokat közöl, szerepelt 2000-ben bekövetkezett haláláig. A napló írásának kezdése egybeesik a "hivatalos" cenzúra megszüntetésével; ezt egy súlyosabb, képmutatóbb, fenyegetőző irányítás váltotta fel, a Központi Bizottság "magyar bizottsága" részéről, akik az ún. magyar vezetőket sakkfiguraként tologatták. Ezek közül a naplóban igen elítélően Koppándi, Pezderka, Szász Béla, Vincze, Szilágyi Dezső elvtársak neve szerepel. A naplóban a legmeglepőbb az a kommunizmussal szembeni, szokatlanul élesen kritikus és önkritikus hang. Ilyen az egyenlőségjel, amely a szerző szerint a kommunizmus és fasizmus közt létezik (a holokauszt és Gulág összehasonlíthatósága). Ilyen Izrael állam szellemiségének (bigott, primitív) elítélése. Sokkoló azok (köztük önmaga) elítélése, akik még a háború előtt léptek be a sztálini kommunista pártba, noha (az újságokból stb.) ismerték a szovjetunióbeli rémségeket; bevallása szerint ezen híreket betegesen elhessegették maguktól. "Mennyire tekinthető erkölcsi értéknek a bátorság, helytállás, a szenvedések hősies elviselése - egész a mártíromságig -, ha ez utópisztikus, téves politikát szolgált?" - kérdi önmagától is, lefokozva a nem valló Józsa Béla mártír voltát - betyárbecsületté. Az illegális pártról: "Megdöbbentő a zsidók, értelmiségiek részaránya (66 százalék) a mozgalomban, kiknek a pártja a kommunista párt, mely társadalmi csoportnak a rendszere?" Talán saját magára és mai többi "damaszkuszi utasunkra" gondolva: "Ha abszolút elutasítjuk a marxizmus korszerűsítését, miért honorálni egy marxista állandó önrevízióját?" Mindig is divat volt, hogy egy-egy folyóirat főszerkesztője a humánértelmiség vezetője szerepében tetszelegjen. Az Utunk főszerkesztőjének, az uralkodói-inkvizítori megnyilvánulású Gaál Gábornak voltak ilyen allűrjei. A napló idején négy lap főszerkesztője küzdött e főkolomposi pozícióért: Gáll Ernő (Korunk), Létay Lajos (Utunk), Huszár Sándor (A Hét), Hajdu Győző (Igaz Szó), egymással sokszor feszült viszonyban. Szellemi vezetői ambíciói következtében G. E. igen sok "értelmiségivel" tartott kapcsolatot, munkáit dedikálta nekik, könyveiket ismertette: a naplóban ezek neve száz felett van. Különös társaság: céljuk az állandó önmutogatás, "közlés", ha van érdekes téma, ha nincs. Gáll nem kivétel, pályatársaival hol összevész, hol kibékül. Naplójában nem fukarkodik ilyenkor a jelzőkkel, mint például: Bretter Zoltán pökhendi, Balogh Edgár demagóg, naiv, képmutató, irreális, Benkő Samu sértődős, gőgös, arisztokratikus, Herédi Gusztáv bárdolatlan, felületes, Kántor Lajos szürke, fumigáló, Jordáky Lajos becsvágyó, gyűlölködő, Létay Lajos pitiáner, surmó, Méliusz József paranoiás, dühöngő, rigolyás, Panek Zoltán pimasz, patologikus, Huszár Sándor aljas, pimasz fickó, hiú, Sütő András fölényeskedő, lefitymáló, nem él a közéletben, Tóth Sándor intoleráns, Heller Ágnes és Tamás Gáspár Miklós tenyérbe mászó, pökhendi stb. Akad, akiket csak dicsér (például az Ilie Verdetnek súgó Gálfalvi Zsoltot, Lászlóffy Aladárt, Szász Jánost, sőt az ifjú Salat Leventét stb.). Két legkiválóbb költőnk (Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos) jellemzésétől tartózkodott. Egyértelműen gonosz G. E. szerint Rácz Győző, utóbb a Korunk főszerkesztő-helyettese. G. E. sajnálatraméltó megnyilvánulása, mikor 1989 őszén (a magyarországi, bulgáriai stb. rendszerbukások hatására) így írt: "Magyarországon a baloldal diszkreditálva, elanyátlanodva, magatehetetlenül számolja fel önmagát, mindez az én további ellehetetlenedésemet jelenti, csak az itthoni peremélet marad számomra - pillanatnyi távlat nélkül". Korainak bizonyult a magyar kommunisták siratása, csak átmeneti volt "elanyátlanodásuk"... Az 1989. decemberi fordulatkor felismerte. lehetséges a kommunizmus túlélése, elég, ha Ceausescut áldozzák fel. Barátaival részt vett a mai RMDSZ megalakítására szólító felhívás (Hívó szó) megfogalmazásában-aláírásában. E kiáltványban Gáll és társai elítélik Ceausescut és klikkjét, de a kommunizmust nem. Az embernek az az érzése támad Gáll Ernő naplóját olvasva, jegyezet meg Nagy László, hogy a Ceausescu-rezsim politikai rendőrsége, a Securitate hülye volt, mert a politikai és kulturális kulcspozíciókban (az örökös bűnbakká tett Hajdu Győzőt kivéve) mind ellenállók ültek, és nemcsak a folyóiratok szerkesztőségeiben, de minden intézménynél (például: rádió - Csép Sándor, televízió - Bodor Pál, Kriterion Kiadó - Domokos Géza), ahol még magyar főnökök egyáltalán megmaradhattak. /Nagy László, Kolozsvár: Gáll Ernő meglepő naplója. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 21., újraközölte: Szabadság (Kolozsvár), okt. 29./2004. március 8.Életének 78. évében Budapesten elhunyt Fazekas János /Lupény, 1926. febr. 16. – Budapest, 2004. márc. 8./ politikus és történész. Fazekas János 1945 és 1980 között vezető állami és pártfeladatokat látott el előbb Székelyudvarhelyen, majd Brassóban, Marosvásárhelyen és Bukarestben. A román párt- és állami vezetésben volt KB-titkár, belkereskedelmi miniszter, miniszterelnök-helyettes, de a nyolcvanas éveket már belső ellenzékben töltötte. „Ténykedésének legjellemzőbb jegye mindvégig a kisebbségi jogvédelem volt” – írta róla Sütő András. Az 1989-es decemberi változások után mint nemzetiségi politikusnak még többször kikérték a véleményét, de magyarságához, s egyúttal szocialista elképzeléseihez is ragaszkodó emberként nem jutott szerephez. Egy ideig az Ilie Verdet vezette Szocialista Munkapártban kereste a helyét, de amikor az 1992-es pártkongresszuson a magyar kisebbség védelmében szólalt fel és kifütyülték, kilépett e szervezetből. /Elhunyt Fazekas János. = Krónika (Kolozsvár), márc. 8./ Utolsó éveit Budapesten töltötte, a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából végzett kutatómunkát. Fazekas János szülei szülőfalujában, Magyarandrásfalván nevelkedett. 1943-tól tagja a Kommunista Ifjak Szövetségének és részt vett az antifasiszta mozgalom megszervezésében a Székelyföldön. 1944-ben a Maniu-gárdisták letartóztatták, szabadulása csak a véletlenen múlt. 1945-ben Székelyudvarhelyen volt KISZ-titkár, majd Brassó és Maros tartományi KISZ-titkár lett. 1950–84 között nagynemzetgyűlési képviselő. 1954-től 61-ig a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának titkára, 1965–82 között a kormány alelnöke, illetve a minisztertanács alelnöke volt, időközben az élelmiszeripari, illetve a belkereskedelmi tárcát vezette a kormányban. 1989 januárjában Fazekas Javier Perez de Cuellar ENSZ-főtitkárhoz fordult az Erdélyi Magyar Nemzeti Kisebbség Szövetsége nevében, felsorolva az erdélyi magyarságot ért sérelmeket, kérve a kisebbségi kérdés nemzetközi szintű rendezését. /Elhunyt Fazekas János. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 9./2004. november 2.Okt. 8–11. között Gyulafehérvár vendégül látta a Congresul spiritualitatii romane (A román szellemiség kongresszusa) elnevezésű kirakatrendezvényt, 1993 óta sorrendben a nyolcadikat. Huszonnégy ország román nemzeti kisebbségének, illetve diaszpórájának 300 képviselője egyhangú szavazattal nyilvánította ki egyetértését olyan javaslatokkal, mint a határok fölött átívelő érdekképviselet, a románok világszövetségének megalakítása, az anyanyelvű oktatás feltételeinek megteremtése, az autonómia, a nemzeti jelképek szabad használata. Mélységes elismeréssel és követendő példaként emlegették, hogy Besszarábiában, Szerbiában, Magyarországon élő testvérközösségek szobrokat, egyéb emlékműveket állítanak a román kultúra nagyjainak. A román média nem vett tudomást a gyulafehérvári eseményről, mert a kongresszust kisajátította a szélsőséges sovén-nacionalizmus. Már az 1993. évi első herkulesfürdői összejövetelén ott bábáskodott Adrian Paunescu szenátor, akkor még a Román Kommunista Párt hagyományait felvállaló Szocialista Munkáspárt 2. számú (Ilie Verdet után) élharcosa. Most, 11 év után, a VIII. kongresszuson az igazgatótanács elnökének visszaválasztott Adrian Paunescu mellett a vezetőségben helyet kapott a fia, Andrei Paunescu is. Jelen volt Raoul Sorban, a román sovinizmus veteránja, Mircea Chelaru, a Román Nemzeti Egységpárt (PUNR) elnöke, Carolina Ilica, a Vatra Romaneasca alapító tagja, valamint Viorel Roman, a Iosif Constantin Dragan ex-vasgárdista milánói román hazafi, Vatra-díszelnök Natiunea című extrémista hetilapjának németországi munkatársa. Az 1993. évi első kongresszus elnöki asztalánál ott volt Gheorghe Funar, akkor még PUNR-elnök, ma a Nagy-Románia Párt főtitkára. 1993-ban Augustin Buzura író vezette Román Kulturális Alapítvány szervezte meg Mamaián A keleti románság konzultatív összejövetele című fórumát, és azóta azt évente megtartják. Paunescunak tehát állandó versenytársa van. /Barabás István: Jó anya? Rossz anya? Határon túli nemzetrészek örök dilemmája. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 2./2006. augusztus 2.Tízezer ember részvételére számítanak Lupényban vasárnap a bányásznap idei megünneplésére, nyilatkozta a Nyugati Jelennek Lakatos Zoltán, a Zsil-völgyi bányászszakszervezetek ligájának elnöke. Az ünnepséget azért rendezik Lupényban és nem a Zsil völgye fővárosának tekintett Petrozsényban, mivel augusztus elején az 1977-es nagy bányászsztrájk évfordulóját ünneplik, s a sztrájk központja Lupényban volt. A kommunista rendszer elleni legelső romániai tömeges munkásmegmozdulás 1977. augusztus elsején kezdődött a lupényi bányánál. A lupényiak csakis Ceausescuval személyesen voltak hajlandók tárgyalni, a helyi hatóságokkal nem. A hatóságok helyben akarták megoldani a problémát, emiatt zavargások törtek ki, s a sztrájk hamarosan átterjedt a Zsil völgye többi részére is. 40 000 bányász szüntette be a munkát. A Neptunon üdülő diktátor Ilie Verdet miniszterelnököt, valamint Gheorghe Pana munkaügyi minisztert küldte le a Zsil völgyébe. A felbőszült bányászok túszul ejtették mindkettőjüket, s a diktátor személyes jelenlétét követelték. Augusztus 3-án végül Ceausescu megjelent Lupényban, s a sztrájkolók a bányába kényszerítették. 13 pontos követelési listájukból 12 pontot érvényre juttattak: 6 órás munkaidő, meleg étel a földalatti műszak előtt, magasabb fizetések, korszerűbb munkavédelmi eszközök stb. Az elnyomó szocialista hatalom csupán a 13. pontot nem tartotta be, amelyben a bányászok azt követelték, hogy a sztrájkban részvevők ellen semmilyen megtorlást ne alkalmazzanak. Egy hónapon belül a Securitate több mint 5000 sztrájkoló bányászt üldözött: volt elbocsátás, tortúra, verés, börtönre ítélés, száműzetés az ország más vidékeire. A sztrájk vezetői pedig “rejtélyes” módon vízbe fulladtak, autó ütötte el őket, vagy hasonló módon tűntek el a Securitatéval való találkozást követően. /Chirmiciu András: Bányásznapi ünnepség. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 2./2006. október 21.1956-ban a magyar forradalom hírét Romániában a lakosság széles rétegei nagy izgalommal fogadták. Temesváron a diákság tizenkét pontos programot állított össze, s a követeléseiket tartalmazó memorandumot az október 30-án félig-meddig legálisan összehívott diákgyűlésen, magas rangú párt- és egyetemi vezetők (Ilie Verdet és Petre Lupu központi bizottsági titkárok) jelenlétében felolvasták. Az egyetemisták kapcsolatot teremtettek a katonasággal és a munkássággal, de a rendszer oly gyorsan reagált, hogy az egyetemista ifjúság már tudott az utcára vonulni. A Szekuritáté már a diákgyűlés estéjén letartóztatta a megmozdulás szervezőit, és velük együtt a következő napokban összesen mintegy háromezer egyetemistát vett őrizetbe. Ezernél többet a mintegy 15 kilométernyire fekvő Kisbecskerekre szállítottak, s az ottani kaszárnyákban szekusok kezdték őket vallatni. A megtorlás kegyetlen volt. A szervezőket agyba-főbe verték, majd bíróság elé állították. Az 1956. november 15–16-án zárt ajtók mögött lefolytatott tárgyalás nyomán a fő szervezőket tömörítő első csoport tagjaira mértek ki nyolc évig terjedő börtönbüntetéseket, A decemberben tárgyalt második csoportban 7 évig terjedő börtönbüntetéseket szabtak ki. A bukaresti egyetemi hallgatók a november 4-én megindult magyarországi orosz megtorlás hírére kezdtek mozgolódni. Tüntetést szerveztek a szovjet nagykövetség elé, s onnan a tiltakozást a párt központi bizottságának épülete előtt akarták folytatni. Erre nem került sor, mert az egyetemeket megszállta a Szekuritáté. A fő szervezőket halálra ítélték, másodfokon ezt életfogytiglani szigorú börtönre változtatták. A magyarországi eseményekkel nyilvánosan rokonszenvező több száz bukaresti diákot őrizetbe vették, és súlyos börtönévekre ítélték, köztük Paul Goma később nemzetközileg is ismertté vált írót. A megtorlás a börtönbüntetések mellett számtalan egyetemről való kizárással párosult; 1957 tavaszán csak a bukaresti Parhonról 600 hallgatót zártak ki. Sok munkás és földműves is fellázadt. Ioan Faliboga, a Maros Magyar Autonóm Tartományban élő vasutas titkos szervezetével szabad választásokat akart kiharcolni. Perében rajta kívül még két embert ítéltek halálra. Az erdélyi magyarok sem maradtak tétlenek. Kolozsváron, a Partiumban, Marosvásárhelyen, Brassóban és a Székelyföldön ezreket tartóztattak le közülük a kegyetlen leszámolás során. A Bolyai Egyetem magyar diákjai tiltakozó akciót szerveztek. Páskándi Gézát, Bartis Ferencet, Balázs Imrét, Tirnován Videt, Dávid Gyulát, Lakó Elemért, Varró Jánost, Koczka Györgyöt, Iamandi Emilt, Kelemen Kálmánt, Nagy Benedeket, Páll Lajost, Péterffy Irént, Imre Magdát, Szilágyi Árpádot, Vastag Lajost, Várhegyi Istvánt és másokat hosszú évekre börtönbe zártak. Dávid Gyulát 1957 márciusában tartóztatták le. Hét évre ítélték, és a büntetését le is töltötte. Dávid Gyula, az ismert irodalomtörténész szerkesztésében ezekben a napokban jelenik meg az a kötet, amely az erdélyi magyar ötvenhatosokat igyekezett számba venni. 1956-1965 között csak a Maros Magyar Autonóm Tartományban több mint 750 személyt állítottak bíróság elé, de ezek közül 1956 októberében és novemberében csak 60-at tartóztattak le. 1957-ben több mint 150, 1958-ban pedig csaknem 300 letartóztatottról találtak adatot. A letartóztatások 1960-1965 között is folytatódtak. 1965 tavaszán például egy fiatalokból álló – a Gyergyószentmiklóshoz közeli Galócásról származó – csoportot tartóztattak le, akik ellen az volt az egyik vád, hogy „a magyarországi 1956-os ellenforradalomban résztvevő elemekkel” kapcsolatot tartottak, és akik Romániában hasonló akciókat akartak szervezni. Később a pártvezetés az 1956-os eseményeket ürügyként használta fel arra, hogy teljes mértékben felszámolja a rendszernek ellenállni próbáló csoportokat: a görög katolikus klérust, a protestánsokat, a neoprotestánsokat és a román történelmi pártok tagjait, vasgárdistákat, partizánokat és más csoportokat. 1959-ben felszámolták a Bolyai Egyetemet, és a leszámolásnak sok más magyar intézmény is áldozatául esett. A Szekuritáté elképzelhetetlen kegyetlenkedéssel sokakat beszervezett, románokat és magyarokat egyaránt. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász az események után az erdélyi magyarság ügyében memorandummal az ENSZ-hez fordult. Életfogytiglani kényszermunkát kapott érte. Szoboszlay Aladár római katolikus lelkész titkos szervezet létrehozásáért tizedmagával együtt halálbüntetést kapott. Végrehajtották. Ma sincs pontos adat arról, hogy a véres megtorlás hány embert érintett. Tízezrekről van adat, akiket azokban az években bebörtönöztek. Kutatók állítása szerint a magyar forradalmat követő két évben Románia-szerte tízezernél több személyt ítéltek börtönbüntetésre, és körülbelül ötvenet halálra. A magyar forradalommal rokonszenvező akciók megszervezéséért legalább 25 román nemzetiségű személyt végeztek ki. A börtönökben vagy a vallatások során továbbá mintegy százötvenen vesztették életüket. A leszámolás során másfélezer magyar került börtönbe és legkevesebb 15 magyart ítéltek halálra, akiket ki is végeztek. Raoul Volcinschi közgazdász egyetemi előadóként Kolozsváron már korábban titkos szervezetet hozott létre arra az esetre, ha Nyugat és Kelet között konfliktus robbanna ki. Amikor elterjedt a híre, hogy a magyarországi forradalmárokat Románián keresztül tehervonatokkal szállítják a Szovjetunióba, úgy vélte, elérkezett a cselekvés pillanata. Fegyvereket szerzett a Fogarasi-havasokban akkor még aktív román ellenállóktól, s azt tervezte, hogy a szóban forgó vonatokat társaival együtt megtámadják. Azonban a besúgták, ebben megakadályozták, s 25 év kényszermunkára ítélték. Nyolc évet ült, 1964-ben szabadult, amnesztiával. /Tibori Szabó Zoltán: Amikor a puliszka robban. A magyar forradalom romániai visszhangja és véres megtorlása. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20., 21./2007. augusztus 7.Lupényban, a 30 évvel ezelőtti nagy sztrájk városában ünnepelték meg idén a bányásznapokat. Az emlékezők a bányászzenekarral a lupényi bánya 2-es számú kapujához vonultak – 1977-ben itt volt a sztrájk központja. A közelben lévő – azóta éppen emiatt lebontott – postaépületben, illetve az itteni bányában tartották túszként augusztus 2-án az eredetileg kiküldött Ilie Verdet miniszterelnököt, itt fogadták egy nappal később füttykoncerttel Ceausescu diktátort. Lakatos Zoltán, a bányászszakszervezet jelenlegi vezetője leleplezte a harmincéves évforduló alkalmával felállított emléktáblát. Bemutatták Marian Boboc és Mihai Barbu könyvét a bányászsztrájkról. Az egész Zsil völgyéből körülbelül 40 000 bányász vett részt a sztrájkban. A bányászok a sztrájkot elindító Lupényban gyűltek össze. Hangszórókat szereltek fel a város központjában, melyen ország-világ hallatára ismertették rendszerellenes álláspontjukat. Az alapos archívum-kutatás, illetve a tanúk megemlékezése alapján elkészült könyv szerzőinek sikerült némi fényt deríteniük az eseményekre. A megtorlásban 160 bukaresti és 700 hunyadi, illetve környező megyékből való szekus vett részt Plesita tábornok vezetésével (aki 1981-ben Carlost, a híres nemzetközi terroristát bérelte fel a Szabad Európa Rádió elleni bombamerénylet elkövetésére, aki most is büszkén dicsekszik az országos médiában, hogyan tanította móresre a “nép ellenségeit”). A bányászok számára a sors távolról sem volt olyan kegyes: több ezer embert küldtek el a Zsil völgyéből, köztük Constantin Dobre sztrájkvezetőt, aki Craiován kapott kényszerlakhelyet (onnan 1990-ben menekült Angliába, ahol menedékjogot kapott). A helyben maradók közül szintén több ezer embert üldözött a Securitate. A 40 000 sztrájkoló közül 15-öt találomra választottak ki bűnbaknak, s mondvacsinált köztörvényes bűnökért ítélték el. A halálos áldozatok pontos számát nem sikerült megállapítani. /Chirmiciu András: Főhajtás a hősök előtt. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 7./2008. október 23.A magyar október Romániát is megrengette. A legnagyobb és legszervezettebb rokonszenv-megnyilvánulás a románság részéről a temesvári műegyetemen történt. Temesváron az egyetemi ifjúság gyűléseken és tüntetéseken fejezte ki szolidaritását a budapesti eseményekkel. A temesvári események leghitelesebb krónikása, Teodor Stanca, a diáktüntetések egyik szervezőjének emlékiratai alapján a következő történt. 1956. október 27-én Temesváron az egyetemi diákcsoportok bojkottálták azokat a gyűléseket, amelyen a Román Kommunista Párt körlevelét olvasták fel, amely ellenforradalomnak tüntette fel a magyarországi eseményeket. Október 28-29-én a temesvári műszaki egyetem diákjai koordináló csoportot alakítottak a kommunista rendszer megbuktatására irányuló megmozdulások szervezésére. A csoport eldöntötte, hogy másnapra, október 30-ra gyűlésre hívják a műszaki egyetemre a város diákságát és párbeszédet kezdeményeznek a felsőoktatási intézmények vezetőivel és a bukaresti pártvezetés Bánságban tartózkodó képviselőivel. A diákok nagygyűlésén mintegy 2000-en gyűltek össze, diákok, tanárok, polgárok. Megjelentek a megyéért felelős központi bizottsági tagok, Petre Lupu és Ilie Verdet is. A felszólaló diákok órákon át vádolták a kommunista rendszert és a szovjet megszállást, pontokba szedték követeléseiket. A személyi kultusz felszámolása, a szovjet csapatok kivonása, sajtó- és szólásszabadság biztosítása is szerepelt a diákság „12 pontjában. ” A gyűlés résztvevői „Szabadságot akarunk!”, „Ki az oroszokkal az országból!” jelszavakat skandálták. A Szekuritáté, a rendőrség és a katonaság egységei körülzárták a környéket. Nyolc diákot letartóztattak, a többieket teherautókkal egy katonai táborba vitték Kisbecskerekre. Másnap, 31-én tüntetésre került sor, a diákok követelték társaik szabadon bocsátását. A mintegy 800-1000 résztvevőt teherautókon ugyancsak elvitték. A diákotthonokat feldúlták, az egész várost blokád alá helyezték. Kezdetét vette a brutális megtorlás. A kisbecskereki táborban folytak a kihallgatások. Hét diákot és egy tanársegédet állítottak bíróság elé, 23 diák tárgyalása decemberben zajlott. A 31 vádlott hat hónap és nyolc év közötti börtönbüntetést kapott. Családjaik nem tudtak a bebörtönzöttek hollétéről, arról sem, hogy a fiatalokat megkínozták. A hivatalos adatok szerint 868 diákot tartóztattak le, az emlékezők szerint 48 óra leforgása alatt háromezrüket vitték a kisbecskereki táborba, 232 társukat kitették az egyetemről. A megtorlás ezzel nem ért véget, a letartóztatások, bebörtönzések, az egyetemről való eltávolítások 1957-1958-ban is folytatódtak. Olykor csapatosdit játszó vagy „röpcédulázó” tizenéves iskolások estek áldozatul a hatalom buzgó őreinek, mint az alig 14 éves Oberten János, a későbbi író. Két márványtábla emlékezteti a temesváriakat az 1956. október 30-31-i diákmegmozdulásokra. /Szekernyés Irén: Diákmegmozdulások 1956-ban Temesváron. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 23./2010. november 8.Păunescu: a disznótól a félistenigHalála után Adrian Păunescu elérte azt, amire egész életében törekedett: nevezetesen, hogy amolyan fél- (ha nem éppenséggel egész) istennek tekintsék. A román irodalmi- és politikai élet talán legellentmondásosabb személyiségétől búcsúzott tegnap az ország: a 67 éves korában elhunyt Adrian Păunescut a román nép költőóriásaként temették el a bukaresti Bellu temetőben, az Írók sétánya mellett, Mihai Eminescu, George Coşbuc, Mihail Sadoveanu, Nicolae Labiş sírjának szomszédságában, szinte teljesen megfeledkezve arról, hogy évtizedeken át Nicolae Ceauşescu udvari költőjeként szolgálta ki a népnyúzó kommunista diktatúrát. Rossz cél szolgálatában Költő, publicista, nyelvőr, politikus, egyetemi tanár, agitátor, propagandista – ez volt egyszemélyben Adrian Păunescu. Tehetsége, szónoki készsége, mozgósító ereje, költői vénája vitathatatlan – kár, hogy rossz cél szolgálatába állította. A román nyelv szeretete, vagy ha úgy tetszik: még bocsánatosnak minősíthető nyelvi nacionalizmusa nyelvi sovinizmussá alacsonyodott. Minden erővel igyekezett megakadályozni a kisebbségi – elsősorban a magyar – nyelvhasználatot a román közéletben, a kisebbségi nyelvek elnyomásával akarta abszolút hatalomra juttatni a többségi nyelvet. Ugyanúgy, ahogyan féktelen hazaimádata is sovinizmusba, magyarellenességbe torkollott. Adrian Păunescu az utóbbi húsz évben minden szinten próbálta megakadályozni a magyar érdekérvényesítést. Mindebben olyan tettestársakra talált, mint Corneliu Vadim Tudor, George Pruteanu, Ion Lăncrănjan, Romulus Vulpescu – és az Adrian Păunescu által „bezzegmagyarrá” ütött Hajdú Győző, aki ebben a minőségében volt hivatott hitelesíteni mentora „elfogultságtól mentes magyarbarátságát”. A „romániai woodstock” A besszarábiai Copăceni községben született 1943-ban, de gyermekkorát az olténiai Bârcában töltötte. 23 évesen lett az Amfiteatru szerkesztője, majd a România liberă főszerkesztő-helyettesévé nevezték ki, 1973–1985 között a Flacăra című hetilapot vezette. Eközben politikai karrierjét sem hanyagolta el: 1996–1988 között az írószövetség KISZ-titkára volt, 1986-ban belépett a kommunista pártba. Nevét a Flacăra irodalmi kör 1973-ban történt megalakításával tette ismertté: tizenöt éven át járta az országot a körrel. A rendszerint stadionokban megrendezett 1615 előadás, valóságos társadalmi mozgalommá változott. Több mint hatmillió nézője – zömmel fiatal – volt. Meglátszott, hogy az Egyesült Államokban egy éven át tanulmányozta, a tömegmanipuláció mechanizmusait. A rendezvényeken sok, a művészeti életben később rangot, tekintélyt nyert fiatal tehetség tűnt fel, közöttük Florian Pittiş, Nicu Alifantis, Mircea Vintilă, Marius Dragomir, aminthogy az is tagadhatatlan, hogy a fasisztoid-kommunista sorozattal hatalmas szolgálatot tett a diktátornak, a Ceauşescu által intézményesített nemzeti-kommunizmus legfőbb agitátorává lett. Az előadásokon korántsem az akkoriban oly divatos folkzene volt a főszereplő, hanem a rendszer, legfőképpen pedig annak két mindenható ura: Nicolae és Elena Ceauşescu. A rendezvénysorozat nem a fiatalok lázadási formája volt – amint azt Păunescu a fordulat után megpróbálta (sajnos, sikerrel) elhitetni a feledékeny román közvéleménnyel – éppen ellenkezőleg: a kommunista propaganda eszközeként szolgált. Ha már akkor, ifjúkorában nem kerítette volna hatalmába a nagyravágyás, a mérhetetlen gőg, ha nem akart volna Ceauşescu fölé nőni, a Flacăra rendezvénysorozatát sohasem tiltották volna be, ami akár évekkel is késleltethette volna a rendszerváltást. Így azonban, egy hirtelen kitört vihar ürügyén – amikor is a stadionból való fejetlen menekülés közben öt fiatalt tapostak halálra – Ceauşescu véget vetett a „romániai woodstock-nak”. Păunescu egy év múlva megpróbált „bűnbocsánatot” nyerni: dicshimnuszban énekelte meg a diktátor egyik beszédét, hozzá intézett levelében pedig a fejedelmeket megillető „nagyméltóságod” megszólítással illette Ceauşescut. Következetesség – a rosszban Adrian Păunescu nem csak a magyar kisebbségnek tett rosszat – szavakban oly szeretett hazájának és népének is ártott. Nem véletlen, hogy 1989 decemberében csak a bukaresti amerikai nagykövetséget őrző tengerészgyalogosok mentették meg attól, hogy a feldühödött tömeg meglincselje. 1989 után is a múlt embere maradt. Egyetlen erénye volt, hogy nem tagadta meg baloldali eszméit, Ceauşescu iránt érzett csodálatát – már ha erénynek lehet nevezni a rosszhoz való következetes ragaszkodást. A rendszerváltás után Ceauşescu volt első miniszterelnök-helyettese, Ilie Verdeţ Szocialista Munkapártjába lépett be. A közéletből ugyan pár évig eltűnt, de a kilencvenes évek elején Mihai Tatulici visszhangos tévé-interjút készített vele. Ebben Păunescu akkor még bűnbánóan ledisznózta magát 1989 előtti tetteiért. Röviddel ezután azonban már a Munkapárt államfő-jelöltjeként indult az 1996. évi választásokon, majd 2008-ig a szociáldemokraták szenátora, tévé-adások gyakori vendége volt, és immár ismét félistennek tekintette magát. Politikusként a „nem adjuk el az országot” jelszó híve, a kapitalizmus, a privatizáció, az európai fölzárkózás ellensége volt. A kommunizmus bűneit vizsgáló Tismăneanu-bizottság jelentésében egyebek között megállapította róla: „akarva vagy akaratlanul a kommunizmus első éveire jellemző agitációs versek stilisztikai fortélyaihoz folyamodott. (...) Soha nem felejtette el emlékeztetni a látványba belefeledkezőket arra, hogy engedelmességgel és szeretettel tartoznak a Legfőbb Vezetőnek. (...) A vezetőnek tett szolgálataival nélkülözhetetlenné és erőssé tette magát a propaganda hierarchiájában. (...) A propaganda csapdájába csalta a serdülők ártatlan lelkét, robbanó erőiket a gyűlölt rendszer szolgálatába állította”. A jelentés a modernizációs ideológiát az autochtonizmus gondolatával sajátos módon vegyítő „protokronizmus szószólóinak” sorában említi – többek között Eugen Barbu, Corneliu Vadim Tudor, Ion Lăncrănjan, Dinu Săraru, Mihai Ungheanu Ilie Purcaru mellett – Adrian Păunescut is. Talán van valami jelképes is abban, hogy éppen november 7-én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom napján temették. Păunescu földi pályafutása végeztével is hat: halála, temetése most ugyanolyan hisztériát váltott ki országos szinten, mint a diktátort, a kommunizmust dicsőítő rendezvényei, versei annakidején a stadionokban. Bogdán Tibor, Új Magyar Szó (Bukarest) 2015. március 31.Beszédes fényképek – Helytörténeti előadás a lupényi fotó-klubrólAz 55 évvel ezelőtt megalakult Zsil-völgyi Cristal fotóklub története került bemutatásra a dévai Bethlen Gábor helytörténeti kör márciusi találkozóján. – A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem végzőseként 1959-ben kaptam kinevezést Lupényba. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy a bányászvárosnak elkönyvelt településen komoly kulturális élet folyt. A szakszervezeti klubban Paletta néven festészeti, linómetsző, illetve ex-libris körök működtek, 1960-ban pedig megalakult a Cristal fotóklub is. Mindezek Tellmann József képzőművész kezdeményezésére indultak és az ő szakszerű irányításával működtek – indította helytörténeti előadását Zavada Emil, nyugalmazott gyógyszerész. Tellmann Józsefről, mint régi jó barátról tett említést, aki brassói szász család sarjaként a második világháború idején a német hadseregben szolgált. Emiatt előbb deportálták, majd 1946-ban Lupényba száműzték, kényszerlakhelyre, ahol a bányában kellett volna munkát vállalnia. – Feleségének visszaemlékezéséből tudom azonban, hogy Tellmann Józsi már fiatalon szemüveget viselt, ezért nem tartották alkalmasnak a földalatti munkára és a beszerzési osztályon helyezkedhetett el. Szabadidejét az alkotás mellett a közművelődés szolgálatába állította – fogalmazott az előadó. Az 1950-es, 60-as években, Tellmann Józsefhez hasonlóan számos erdélyi értelmiségit: orvost, tanárt, lelkészcsaládot, kisemmizett „osztályellenséget” száműztek a Zsil völgyébe, ahol többségük igyekezett kamatoztatni tudását, tehetségét és a kivetettségben is megteremteni a kultúrélet feltételeit. Így történt, hogy a fotóklub tevékenységébe többnyire orvosok, gyógyszerészek, művészek és mérnökök kapcsolódtak be, többek közt dr. Bócsa J., dr. Csatai Emil, dr. Miklós J., dr. Bartha Csaba, természetesen Tellmann József és sokan mások. A klubtevékenység alapvetően a tagok által készített fotók elemzéséből állt, de itt nyílt alkalom a Foto és a svájci Camera szaklapok tanulmányozására is, illetve a társadalmi kérdések megvitatására. – A régi városháza előtt egy üvegezett pannón állandó jelleggel kiállítottuk a klubtagok képeit. Általában különböző tematikájú kiállítások voltak, amik az akkori idők ünnepeihez kötődtek: nők napja, május 1, gyereknap, november. stb. A hatvanas években országos kiállításokra is küldtek be alkotásaikból. – A klubnak jól felszerelt laboratóriuma volt, ahová csupán a fogyóeszközöket kellett magunknak bevinni, amúgy a teljes felszerelés rendelkezésünkre állt a filmek, fotók előhívására. 1970-ben már beindul a színes diapozitívok készítése és vetítése is és a fotóklub filmstúdióvá alakul. Öt évvel később Cineclub 18 néven egyesül a petrozsényi stúdióval. A 18-as szám a Lupény és Petrozsény közötti 18 kilométeres távolságot jelezte. Jómagam nemsokára Dévára költöztem, de tudomásom szerint a klub, Tellmann József irányításával még jó pár évig működött – mesélte Zavada Emil. Előadását természetesen a klubtagsága idején készült fotókkal illusztrálta. A képek művészi vonásain túl külön élmény volt felidézni a hajdani Zsil-völgye arculatát. Elsősorban a környékbeli hegyek: Sztrázsa, Páring, Retyezát erdős vagy kopár fennsíkjait, ahol akkor még csak a turistajelző táblák, illetve az Erdélyi Kárpát Egyesület által épített menedékházak tűntek ki a zöldellő vagy épp havas tájból. A fotóklub állandó kiállítási pannójának bemutatása kapcsán került elő a Lupény régi főteréről készült fénykép, azzal a század eleji városházával, mely az 1977-es bányászsztrájk nyomán a kommunista bosszúnak esett áldozatul. A helytörténeti kör tagjai még élő emlékként idézték fel az akkori feszült hangulatot, a Bukarestből odautazó Ilie Verdeţ miniszterelnök-helyettes túszul ejtését és Ceauşescu kényszerű munkalátogatását. Erről magánjellegű fotók természetesen nem maradtak fenn, de minden 1977-ben készült Zsil-völgyi fotó, még ha a Páreng havas csúcsát is mutatja, magában hordja az akkori hangulat emlékét. Akárcsak a régi Lupény arculatát őrző képek. A fotózás, a fotóklubok története amúgy szorosan összefügg a társadalmi átrendeződéssel, a gazdasági fejlődéssel, ami végül is átlagossá degradálta a korábban művészágazatba sorolt fotográfiát. – Manapság már nagyon ritka a hagyományos laboratóriumi módszerekkel, saját kezűleg előhívott fekete-fehér fénykép. Az új technológia új dimenzióba helyezte a fotográfiát, így a hajdani fotóklubok is nagyon meggyérültek. Déván, a 2013-as városnapok alkalmával Mihai Panaitescu színházi rendező és fotóművész megalakította a Fotoclub 24 nevet viselő egyesületet, melynek én is tagja lettem. Volt is egy közös kiállításunk a színház előcsarnokában, de sajnos ezzel ki is merült a klubtevékenység – zárta fél évszázadot felölelő visszatekintését Zavada Emil gyógyszerész. Gáspár-Barra Réka Nyugati Jelen (Arad) 2017. augusztus 3.Lupény 1977Negyven év a nagy bányászsztrájk óta Negyven év telt el a kommunista rendszert megrendítő nagy Zsil-völgyi bányászsztrájk óta. 1977. augusztus elseje és harmadika között általános sztrájk tört ki a Zsil-völgyi bányákban, a felbőszült bányászok Lupényban gyűltek össze, az ottani bányánál tiltakoztak három napig. A kommunista hatalom eleinte Ilie Verdeţ akkori kormányfőt küldte le Lupényba, hogy tárgyaljon a sztrájkolókkal, utóbbiak viszont nem voltak hajlandók szóba állni vele, s Ceauşescu személyes jelenlétét követelték. Szociális követelések Jóllehet a rendszerváltás utáni időkben a sztrájk kommunistaellenes jellegét hangsúlyozták, a megmozdulás szociális jellegű volt. A bányászok mindenekelőtt a négyműszakos munkarend bevezetését, az 50 éves nyugdíjazási korhatár megtartását, a kőszén-kitermelési terv emberi erőforrásokhoz való igazítását, jobb és olcsóbb élelmiszerellátást és hasonlókat követeltek. A kommunista rendszer ugyanis 3 műszakos (vagyis 8 órás) munkarend bevezetését, a rokkantnyugdíj-feltételek szigorítását és a nyugdíjkorhatár megemelését tervezte, a kitermelési terveket pedig évről évre fokozták, függetlenül a bányászok számától és egyéni képességeitől. A közellátás – főleg az élelmiszerellátás – akadozott, sőt, drágításokat jelentettek be. Mindezek elfogadhatatlanok voltak a bányászok számára, augusztus elsején szinte az összes bánya sztrájkba lépett. Több mint 10 000 bányász gyűlt össze az egész Zsil-völgyéből Lupényban, az 1929-es bányászsztrájk nyomán a város a munkásmozgalom helyi fővárosának számított. Nemcsak bányászok gyűltek össze a lupényi bánya udvarán, hanem családtagok is, de egyszerű bámészkodók is. Természetesen a beépített szekusok is a tömegbe vegyültek, árgus szemmel figyelték a történteket, és titokban fényképezték, követték a részvevőket, különösképpen a hangadókat. Pofon a hatalomnak A megmozdulás kiváltó okai, illetve a bányászok követelései egyértelműen szociális jellegűek voltak, politikai elemek (le a kommunizmussal, le Ceauşescuval) legfeljebb elvétve vegyültek, de már nehéz megállapítani, hogy ezek néhány hevesebb vérmérsékletű bányász egyéni bekiabálásai voltak-e, vagy a beépített szekusok tudatos provokációi. Nyilvánvaló szociális jellege ellenére a hatalom arculcsapásnak tekintette a „munkásosztály élcsapatának” lázadását. Már augusztus másodikán leküldték Lupényba az amúgy Zsil-völgyi, munkáseredetű Ilie Verdeţ miniszterelnököt, a felbőszült bányászok azonban nem voltak hajlandók tárgyalni vele, sőt, túszul is ejtették, a lupényi bánya portásfülkéjébe zárták be. Augusztus harmadikán Ceauşescu kénytelen volt félbeszakítani tengerparti nyaralását, és személyesen ment el Lupényba tárgyalni a tüntető bányászokkal. A Zsil-völgyét addigra a securitate már elszigetelte az ország többi részeitől. A 3 órás szabadtéri tárgyalások meglehetősen feszült légkörben zajlottak, a pártfőtitkár eleinte nem volt hajlandó engedményekre, a bányászok viszont kitartottak követeléseik mellett. Végül a diktátor elfogadta néhány követelés teljesítését, s azzal a sztrájk véget ért. Megtorlás és következmények Az 1977-es nagy lupényi bányászsztrájk gyökeresen megváltoztatta a Zsil-völgye arculatát és a bányászat helyzetét. Megmaradt a 4 műszakos munkarend, sőt, akkor vezették be a műszak előtti meleg ételt a bányászok számára, a nyugdíjazási feltételek sem romlottak, a bányavidék élelmiszerellátása is javult némileg. Szeptember közepétől viszont beindult a hatalmi megtorlás. A titokban elkészített fényképek alapján több sztrájkolót hurcolt meg a Securiatate, sokakat durván elvertek, néhányan, pedig fölöttébb gyanús „közlekedési balesetekben” hunytak el. A hangadókat jogi úton hurcolták meg, több éves börtönbüntetésre és a Zsil-völgye elhagyására kényszerítették. Sok bányászt bocsátottak el, a kieső munkaerőt, pedig a sorkatonaság ideiglenes bányába küldésével, illetve – főleg moldvai – szakképzetlen munkaerő toborzásával pótolták. Hasonló megmozdulások megelőzésére a Zsil-völgyét ellepték szekusokkal, akik a bányászok minden lépését figyelték, gyakran bányásznak, vagy bányamérnöknek álcázva magukat. Mindezek méretei (megtorlás, áldozatok száma, a szekus beszivárogatás) a mai napig nem derültek ki egyértelműen. A megtorlás és azt követő agymosás megváltoztatta a bányavidéket, 1989-ig nem voltak semmilyen megmozdulások, azután, pedig a bányászok a demokratikus tendenciák és a dekommunizálási kísérletek ádáz ellenségeiként váltak hírhedtté. Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad) lapozás: 1-29
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
